Az első dal, a címadó Cross Eyed Heart rögtön nagyon ismerős. Nem csak azért, mert az akusztikus bluesban nem nagyon lehet és kell újítani. Richards egy az egyben nyúlja le a Key To The Highway című blues-sztenderdet, csak ő itt arról nyekereg itt, hogy két nőt szeret egyszerre. Kemény élethelyzet, de közben Keith annyira jól, annyira Robert Johnsonosan pengeti az egy szem akusztikus gitárt, amellyel magát kíséri, hogy rögtön kalaplengetésbe kezdünk. Nem sok időnk van rá: a dal félbemarad.
„That's all I got”, aztán már jön is a második dal, a Heartstopper, amely alighanem a lemez legdalszerűbb, legslágeresebb, egyben legérdekesebb darabja. Még némi David Bowie- és Manu Chao-hatás is hallható, bár nyilván nem tudatos. Ahogy az sem, hogy erőteljesen bekerült a dallamvezetésbe a Stones '94-es Voodoo Lounge albumán hallható Sweerhearts Together melódiája, meg persze a tipikus Keith-es, hetesezős riffelésből is egy adag.
Ez a dal is mintha el lenne vágva, a rákövetkező Amnesia pedig remek kis nyugis középtempós blues-rock arról az esetről, amikor néhány éve Keith leesett egy pálmafáról, szétverte a fejét és jól kiesett minden. Marha jó kis rezek jönnek be a dal második felében. Finoman húz.
A Robbed Blind marha egyszerű country-ballada, semmi extra, de nagyon jól áll az öregnek, amikor így, mélyen énekel a füstös hangján. A legfrankóbb lopás egyébként ebben a dalban hallható: Eric Clapton Wonderful Tonight-jának legendás motívumát egy az egyben sikerült átemelni. Simán benne van a pakliban, hogy nem tudatosan, csak mert ez olyan jól szólna ide. Tényleg jól szól.
A következő Trouble című amolyan Stones-os, Telecaster-központú félgyors. Félkész ez is. A szerkezet is összevissza. Ezt hozták ki még nyáron beharangozó dalként. Kedves, vidám dalocska, de messze nem a legjobb a lemezről.
A Gregory Isaacs-feldolgozás, a Love Overdue egyszerű reggae-nóta, márpedig minden Keith-lemezre kell reggae.
A Nothing On Me jellegzetes Richards-dal, de Mark Knopfler késői munkái is beugranak. Középtempós, öreg, méltóságteljes, szomorú, szakítós rock. Elég repetitív, annyira, hogy néha már-már unalmas, de aztán mégsem. Jó. Vannak ám még balladák. A Suspicious szép kis country-soul, lassúzós, banálisan szerelmes, nem kicsit nyálas, cikibe hajló lenne, ha nem Richards, a rock and roll-kalóz énekelné.